Ezúttal egy 8.as történetet fogok veletek megosztani, ami rólam és egy buzi keresztes pókról szól. Na eeeeegen. Előre is elnézést azoktól, akik szeretik a pókokat. Én sajnos azok közé tartozom, akiket a világból ki lehet üldözni miattuk.

Most ismét megosztok veletek egy részletet arról, mikor decemberben elmentünk a gyerekekhez mikulásozni. Remélem, tetszeni fog ;)

Hogyan utáltasd meg kiscsoportos és általános iskolás gyerekekkel december 6.-át fél óra ottartózkodás alatt

            Ez még az első félév végén, december 4-én, kedden történt. Reggel kis 10 fős csoportunk meglátogatta az egyik közeli intézmény óvodás és kisiskolás csoportját. Oké. De valljuk be, ez a reggeli indulás és mindenféle kavarás a ruhával kapcsolatban kellett a halálnak. Mindenkinek tele volt a töke –mint nekem, mikor egy oldalam törlődött a könyvünkből-, és emlékszem, arra gondoltam, hogy nem lesz abból semmi jó, ha a Firstlord beöltözik mikulásnak, és úgy riogatja szerencsétlen gyerekeket. Igen, oké, elismerem: az élet velejárója, hogy kiábrándulsz az emberekből. De a mikulás más dolog!... Nade, szerintem elragadtattam magam.
            A lényeg, hogy reggel fél 9-kor még a csopiban azon vitatkozott mindenki, hogy hozzunk testápolót a Firstlordnak. Hát, öcsém. Mikor rájöttem, hogy ezt szakállnak akarják… hát, nem álltam messze a röhögőgörcstől. (De már megint olyan gonosz vagyok…) De őszintén, azért örülök, hogy végül mégsem talált neki senki testápolót. Nem azért, mert az enyémet akarta volna Sherlock odaajánlani Firstlordnak, nem. Meg a gyerekek amúgy is felfognak legalább annyit, hogy: „az nem szakáll, hanem valami sz*r”. Meg ahányan végül fogdozták az álszakállt.
De valljuk be, nagyon visítottam volna a röhögéstől az első 2 percben, ha valamelyik gyerek végül leszedi az állszakállt. A maradék fél órában pedig együttéreztem volna szegény gyerekkel, akitől kb. egy életre elvettük az esélyét, hogy higgyen a mikulásban.
(Hmmm, ez talán kicsit komolyra sikeredett.)
    Mindenesetre megoldódott végül a probléma, és mire lejöttünk a 4.-ről, Firstlord már teljes harci felkészültségben kanyarodott ki az egyetlen férfi wc-ből az egyetemen. Mit ne mondjak, elsőre baromira meglepődtem. Nem is igazán azon, hogy: „Mikulás!”, hanem hogy: „Te, ez ennyire magas volt ezelőtt is?” Bár oké: NAGYON fura élmény volt majdnem 20 évesen találkozni –újra- a „mikulással”. Mindenesetre, tény, elég meghatározó volt. (Annyira, hogy jövőre már emlékezni se fogok erre, de ne vitatkozzunk. Biztos nem így lesz.) Sherlock nagyon élvezte, sikerült is rávennie, hogy fotózkodjunk a „mikulással”.
Hát, oké.
Megcsináltunk 2 teljesen egyforma képet. Ez eddig nagyon nem is zavart. A meglepetés délután jött, mikor Sherlock átküldte a fájlt, és szembe találtam magam a saját fejemmel. Hát… szerintem az eléggé közelében van az igazságnak, ha azt mondom, kb. olyan képet vágtam, mint akit kasztrálnak.
Ennyire szenvedő fejet szerintem eddigi életem során egyszer nem sikerült kiszenvednem magamból.
Szó szerint szenvedni.
    Neeem, amúgy végül én is élveztem az egészet. Oké, az aznapi tanulást nem. Akkor még eléggé új volt, hogy undorom van a tanulástól. Mert valljuk be, középsuliban nem nagyon kellett megerőltetnem magam. Irodalomból jó voltam, és imádtam is, de talán leginkább a tanárnő miatt. Filozófiából OKTV-re mentem, és igazából jobban is sikerült, mint az irodalom. Most mégis inkább memoriterekre emlékszem az Ember tragédiájából, mint a veritas duplexre. Na, de ez most mellékes.
            A lényeg, hogy megvártunk a mikulással együtt mindenkit az aulában, majd elindultunk. Őszintén szólva, kettős érzések kavarogtak bennem. Mert valljuk be, szerintem én 5 évesen se gondoltam volna Firstlordról, hogy „az igazi télapó”. Emlékszem, hozzánk például egy tök öreg bácsi jött. (Bár, az már egy másik dolog, hogy nagyon bunkó volt, de erre volt pénze akkor az ovinak.) Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben követtem a csoportunkat az utcára. De gondolom, sejtitek, hogy a városban kanyarogva eléggé feltűnőek voltunk. Pontosítok: nem mi, hanem a „télapó”, aki mindenkinek integetett, de főleg olyannak, akinek nem kellett volna. De az is igaz, hogy olyanok is voltak, akik miközben elhaladtak mellettünk, önkéntelenül mosolyogtak. És valahogy ez a mosoly ránk is átragadt. (Jó, oké, csak saját magamról tudok nyilatkozni, mert akkor épp nem figyeltem a többieket.)
            De oké, végül odaértünk. Azalatt Firstlord legalább kétszer minimum megkérdezte, hogy mit mondjon a gyerekeknek, aztán valahogy megoldotta. Mielőtt áthaladtunk az úton, szegényt majdnem elcsapta egy kocsi, mire az egyik szaktársunk megszólalt: „VÉGRE elütik a Mikulást!”
Hát, ezen vagy fél óráig röhögtem, de olyan hangosan, hogy az egy utcával arrébb sétálók tuti megfordultak, hogy „ki ez a gyökér”. Oké, kb. senki nem nevetett, csak én.
Nem gáz.
            Először tehát az ovis csoporthoz mentünk. Itt nem éreztem, hogy „Hű, de nagy sikert” arattunk volna, bár, nézőpont kérdése az egész. Mert oké, hogy a gyerekek nem énekeltek velünk, meg szerintem nem is nagyon figyeltek ránk, de legalább bezártak minket, hogy ne is tudjunk akkor már kimenni.
Hmmm, cseles.
Másik szaktársammal ezen halálra röhögtük magunkat, hogy egyrészt a télapó most bemutathatja, hogy mászik át a kéményen (lényegtelen, hogy inkább volt kerítés, mint kémény), a másik meg, hogy valójában EZT jelenti a „gyerek-zár”.
Bezárják a Mikulást, hogy ne legyen senki másé.
Még aznap tanulás közben eszembe jutottak ezek a dolgok (ne kérdezd, miért, én se tudom), és természetesen elröhögtem magam, Sherlock meg valószínűleg azt gondolhatta, hogy: ”Oké, sok volt neki a szak.”
Utána már csak azon imádkoztam, hogy legalább VIZSGÁN ne jusson az ilyesmi eszembe (pedig tuti, eszembe fog), és ne OTT röhögjem el magam.
Hidd el, az emberek nem tartanak teljesen normálisnak, ha magadban random elkezdesz nevetgélni.
    Mondjuk azt azért még hozzátenném, hogy még aznap este a kolis mikulás is jött, és kaptunk 2 db szaloncukrot. (Nem viccelek, tényleg 2 volt. Oké, meg egy kitűző.) És most nem is ez a bajom. Inkább az, hogy pulcsiban, sálban voltam (megjegyzem, ez volt a pizsamám), és amúgy készültem volna a következő napi pszichológia jegymegajánlóra. Be kellett mennem, ha másért nem, bukni. (Megjegyzem, a jegymegajánló nem sikerült, úgy, mint az 1. „hivatalos” pszicho-vizsgám, szóval az utolsó időpontot is fel kellett vennem… szerencsére, akkor már 4-es lett.) Azért visszatérve, inkább az volt a bajom, hogy nem szeretem, ha idegen emberek mászkálnak ki-be a szobánkba. (Különben ez is csak akkor lehet, amikor bent vagyunk mi is, mert nálunk vannak a kulcsok, de akkor is.)
            Szóval ez lenne a mai tanácsom nektek: ha előadást csináltok a gyerekeknek, próbáljátok őket ne nagyon kiábrándítani. Remélem, mi azért nem tettük, de tényleg nagy élmény volt látni, hogy mennyire örülnek ezek a gyerekek a mikulásnak.

/Senpai/

Szóval, miért is hozom ezt a témát.
Hát, egyrészt kötődik a szakomhoz (ebből csináltam előadást tegnap lel), másrészt azért -mint ahogy a címben is írtam- értelmes dolgokról is beszéljek már.
Oké, oké, tudom, egy csomóan abba is hagyják az olvasást, amint megtudják, hogy valójában miről is van szó.

Nos, úgy vezetném fel, hogy mondok pár jellemzőt. Vannak azok a gyerekek, akik már az általános iskola alsó tagozatában valamiért állandóan rossz jegyeket hoznak mondjuk matekból, és emellé társul még a rossz íráskép, helyesírás. Ezt gyógypedagógusok közt sajátos nevelési igénynek nevezik (SNI), ami az enyhe értelmi fogyatékosság legenyhébb változata. Nincs külső stigmája, mint mondjuk egy Down-kóros embernél, nem látsz igazából semmit. Csak akkor tudod megállapítani, hogy "ez van", ha több időt töltesz el a gyerekkel. Mert mondjuk pedagógusi pályára készülsz, és nem rettensz vissza az enyhén szólva termet szétbontó gyerekektől sem. Akkor látod pl., hogy a diák felcseréli a betűket. Vagy nagyon nehezen jegyez meg évszámokat, azokat felcseréli (pl. 1956 helyett 1569. Most csak mondtam valamit.) Oké, oké.- mondhatnád.- Ilyet én is csináltam, akkor honnan tudom BIZTOSAN elkülöníteni a nehezen tanulót egy SNI-stől? Hát, szerintem ennek nem fogsz örülni, de az a helyzet, hogy ehhez várni kell. Mert oké, hogy a gyerek összekeveri az évszámokat, de ahogy mondtam, ez nem kizárólagos ok az SNI-re. Mert pl. a diszlexiára (amikor a betűket cseréli fel, és az íráskép is rossz) nem tudsz nagyon mást mondani. Az egyértelmű. Na, de EZ? Hát, várni kell.
Mire.
Arra, hogy a gyerek felsőoktatásba kerüljön (persze, ez nem jelenti azt, hogy akkor általánostól kezdve nincs is fejlesztés. De tény, ENNYIRE mélyen nem ástam bele magam a témába. Ami biztos, hogy az SNI-t szakértői bizottság állapítja meg, és ők döntik el, hogy a diák csak BTM-es (később, később), vagy konkrétan SNI-s. 
És miért mondom, hogy meg kell várni a felsőoktatást?
Azért, mert a probléma megmarad. Lehet jobb, lehet rosszabb, de megmarad. A matekot pl. a gyerek továbbra sem érti, továbbra is felcserél betűket, szóval sejtitek. Mondom, ez nem jelenti azt, hogy nincs fejlődés egyáltalán. (De amúgy most be is illesztek nektek egy táblázatot, és megtaláljátok a linket is -ha az oldal engedi... tuti, engedi, csak én vagyok gyökér... -.- nah, mindegy.)

https://ovonok.hu/2018/02/24128/

Tehát ez lenne az SNI.

Ahogy látjátok, a BTMN NEM fogyatékosság. Igazából nagyon komplex csoport. Ide tartoznak a hiperaktív gyerekek, a zsenik, de az alulteljesítő tehetségek is. A legfontosabb különbség -azon kívül, hogy az egyik fogyatékosság- az, hogy a BTMN környezet hatására alakul ki. Pl. trauma. Vagy szeretetéhség.
Oké, oké, de honnan tudom.
Hát, pl. a gyerek egész nap rendetlenkedik, akár bántja is a társait, szétszedi az egész termet, MIÉRT.
Mert ÍGY már figyelnek rá.
A gyereknek ilyen szempontból mindegy, hogyan, de eléri, hogy valaki foglalkozzon vele. Az ilyen gyerekek leginkább olyan családból jönnek, ahol nem érzik, hogy szeretnék őket. Vagy pl. a testvért sokkal jobban szeretik, és ezért úgy érzik, hogy semmi értelme az életüknek. (Elég drasztikusan fogalmaztam, de ez a probléma egyre gyakoribb, ezt felmérések bizonyítják.)
Persze az, ha valaki verekszik az iskolában, nem jelent rögtön BTMN-t. Lehet, ezt látja otthon, és ugye, a gyerekek agya 8-10 éves korig olyan, mint egy szivacs. Amit lát, leutánozza.
De vagyünk egy másik pl.-t.
Van az a gyerek, aki már általános iskolában fejben kiszámol mindent, a papírra pedig csak a végeredményt írja le. Konkrétan egy zseniről beszélünk, de a tanár 1-est ad, mert le kellett volna vezetni, hogy jutott el a jó eredményhez. Nem veszi észre, hogy miről is van itt szó. (Bár én ezt tényleg meg tudom érteni, mert 20 gyerek mellett nehéz tényleg megismerni a másikat, arról nem is beszélve, hogy a BTMN-nek egyik tünete sem olyan, amire rögtön rá tudod mondani, hogy "na, akkor ez BTMN". Ez nem így működik.)

A másik dolog az, hogy ez a BTMN "magyar találmány".
Sehol a világon nincs ilyen csoport, hogy beilleszkedési, tanulást és magatartási nehézség.
(Egyik tanárom különben erre azt mondta, hogy ide tették be azokat a gyerkeket, akiket nem tudtak sehova se sorolni.) És az az igazság, hogy ebben van valami. Mert ha olvastok erről szakirodalmat, az egyik azt mondja, hogy a BTMN kialakulásában nagy szerepet játszik a genetika, deakkor felmerül a kérdés, hogy akkor az TÉNYLEG BTMN-e. Nem pedig SNI? Mert a fogyatékosság -kivéve enyhébb mozgásszervi- egy állapot. Lehet javítani, de teljesen meggyógyítani soha. Szóval most akkor szerepet játszhat-e itt a genetika?

Ne értsetek félre, nem vagyok azért ennyire hú-de-nagy-szakértő a témában, ez csak ilyen mezei logika.
De hát ez van. A BTMN amúgy sem egy régóta kreált dolog, nem is csoda, hogy szinte a szakmán kívül senki sem ismeri, pedig szerintem egy tájékoztatás jót tenne, hogy az emberek ne legyenek már annyira előítéletesek, mint amilyenek egyébként. (Most gondolok az emberre, aki elküldött minket, hogy ő nem is akar hallani az autistákról, vagy az autizmusról. Vagy aki átment az út túloldalára, mert meglátta a csoportunkat.)

Mért? Azért, mert fogunk 1 db plakátot az autistákról -mellesleg az autizmus világnapján?
Hát, ÉN kérek elnézést. -.-
És pont azok az emberek nem akarnak semmit tudni a témáról, akik ilyen szempontból a legelőítéletesebbek.

Vagy hogy az anyuka kiveszi a gyerekét a homokozóból, mert mellette 2 m-re ott játszik egy Down-kóros kisgyerek is. Mert aztán a Down-kór fertőző betegség, és 2 hét a lefutási ideje.

Kérdezem én: mit tud tenni az a Down-kóros gyerek a másikkal? Nem örülni kéne inkább az anyukának, hogy az ő gyereke egészséges? Mitől fél? Mert ez félelem.
És itt is vagyunk az ördögi kör elején. Félek, ezért nem akarok róla tudni, előítéleteim lesznek, amitől még inkább félek, stb.
Pedig a Down-kórosok a fogyatékosok közül talán a legszeretetéhesebbek. Nagyon tudnak szeretni. :)

Nade, befejeztem a hegyi beszédet. Csak felidegesít, hogy milyen hülyék tudnak lenni egyesek.
Azt kérem most tőletek, hogy PLS, PLS, PLS írjátok meg, mennyire volt hasznos ez a bejegyzés, és ha sikere van, akkor a jövőben is fogok komolyabb témákról írni ;)

Találkozunk a legközelebbi bejegyzésben ;)

Szerintem a filozófiát vagy imádja valaki, vagy utálja. Annak, hogy én az első kategóriába tartozom, sok köze van a középsulis tanáromnak, aki mellesleg filon kívül matekot is tanított 10.-ben. Bár, akkor még utáltam. Nem csak a matekot, de őt is. :/ Az, hogy miért, az mellékes, de így visszagondolva, már akkor is kissé fura volt az a tanár. Konkrétan egy zseni, de közben halálra tudta cikizni az embereket -a többiek nagy örömére. Mindig kipécézett valakit, és/vagy megdobálta krétával. ...Najó. MINDENKIT megdobált krétával.
És tudom, most milyen képet festettem róla, de valamiért mindenki bírta. (Oké, az épp nem, akit piszkált.) De tény, hogy jót tett az az 1 év kihagyás 11.-ben, mikor nem láttam, valószínűleg mindkettőnknek.
De valljuk be, valósínűleg már 10.-ben viccesnek találom, ha nem épp lázadó korszakomat élem.
Nade, mért épp filo?
Hát, valljuk be, ezeket az órákat várta mindenki. (Legalábbis én tuti.) Különösen az OKTV miatt, mivel, igen, filo OKTV-re is mentem. (Kellett a pont, na.) De tény, hogy mindig is úgy gondoltam, nem írok rosszul esszéket, vagy bármi mást (fő az önbizalom -.-), meg a tanár úrnak baromi sok hülye története volt.
Most gondolok itt arra a Hérakleitosztól származó töredékre, és az ezzel kapcsolatos történetre, amit pl. 1. órán mesélt, mikor a görögök szóba kerültek.
Biztos te is hallottad már: "Nem léphetsz 2x ugyanabba a folyóba."
Ez a töredék Hérakleitosz Természet c. művéből van (asszem, ebből). Namost, annyi a sztori, hogy egyik évben egy meglehetősen bátor diák, akinek köze nem volt a filohoz, de úgy gondolta, könnyű lesz, érettségire ment a tárgyból. Szóbelin épp ezt a tételt húzta. Most biztos azt várod tőlem, hogy leírjam, hogy "nagyon izgult, de azért összeszenvedett valamit", vagy "úgy tett, mint aki a világmindenség összes titkával tisztában van, hátha így nem veszik észre, hogy hülyeséget mond", de az a helyzet, erről nincs infóm. A lényeg az, hogy mikor ehhez a részhez ért, eszébe jutott, hogy ilyen is van, és elkezdte mondani...
Jaaa, de azt mondta: "Nem léphetsz egyszerre 2 folyóba." Hát, EZEN szerintem jobban röhögtünk, mint mikor egyik osztálytársam behozott a suliba egy bozótvágót, és könyvjelzőnek haszálta. (Ez egyébként halál komoly.)
De nyugi, ilyen történeteink bőven vannak.
A legjobb barátnőmmel valamikor azon viccelődtünk, hogy valaki egy parizert használt könyvjelzőnek, és akkor már használhatott volna májkrémet... szövegkiemelőnek. :"D
De hát, ez van. Biztos neked is van olyan gyökér barátod, aki... ENNYIRE gyökér. -.- (És nem, nem mentem fel magam.) De ez hozzátartozik az élethez. Mindig lesz valaki szerencsétlen a közeledben, aminek valljuk be, csak örülni lehet. Itt az egyetemen épp ilyen Kankalin Mester... akit megint csak én hívok így (bár, a többiek előtt csak Mesternek, vagy Kankalinnak szoktam hívni, a 2t nem vonom össze...). De mint mondtam, becenevekről bőven fogtok még hallani tőlem. Arról is, hogy miért adok neveket, és mi alapján. Ha most pl. Pán Péter esetét nézem, nagyon egyszerű volt a dolgom, mert amint meghallottam, hogy a keresztneve Péter, rögtön tudtam, minek nevezzem el. Kankalin Mesterrel már nem volt ilyen könnyű dolgom. Hónapokig gondolkodtam, hogyan is hívhatnám, de aztán végül ez is megoldódott (igen, jól sejted, ez is szerepelni fog itt, ezért is nem lövöm most le a poént).
A másik dolog, ami ehhez a tanárhoz kapcsolódik még, ugye, nyílván a filo OKTV, amire bejutottam. 
Az 1. fordulónál igazából nem vvolt semmi. Nagy csodálkozásomra megtapsoltak, mikor a tanárúr bejelentette, hogy megyek a 2. fordulóba, de igazából nem éreztem indokoltnak. Oké, oké,46 pontom volt az 50-ből. De épp EZ volt az, ami zavart. az a sz*ros 4 pont! :"D Ezt persze később feldolgoztam, pontosabban szőnyeg alá söpörtem.
Viszont a 2. forduló egészen más volt.
Asszem, februárban vagy március elején volt, és fel kellett utaznunk Pestre.
Valljuk be, ilyenkor mindig be vagyok sz*rva, mikor tanárral utazok fel, vagy egyáltalán olyan emberrel, akiről tudom, hogy nem sok mindenről lehet vele beszélgetni. (Mondja ezt az antiszocnak kinevezett lány... Na, mindegy.) De különben lehet, tényleg ez a része csak fejben dől el, mert én gondolok valamit, és kellemetlenül érzem magam a helyzetben, mert ezt gondolom... Oké, ez így elég zavaros, de én értem. (Az mondjuk más kérdés,  hogy egy hét múlva SZINTÉN érteni fogom-e, de ne vesszünk el a részletekben.) Tehát ugyanezt gondoltam a tanárúrnál is,  hogy "Úúúúrishtehnnn, most miről beszéljek vele?! 2 óra vonatozás alatt nincs az az isten, hogy ne szólalna meg!" Ésigen, ilyenkor elég kínosan érzem magam, ha időjárásról, vagy hasonló dolgokról beszélünk, mert nincs más téma, valamit meg "mondani kell".
...
Oké, látszik, hogy filozófus vér csörgedezik az ereimben... talán.
Lényeg a lényeg: amikor a pályaudvaron találkoztunk, kiderült, hogy a lány, aki a 2. fordulóba nem jutott be (megjegyzem, 1 ponton múlt), velünk jön Pestre, mert nem akart iskolafogászatra menni. Már akkor azt gondoltam, hogy eléggé carefree, de imádtam is ezt a tulajdonságát, mert én pl. a való életben nem vagyok az. És még enyhén fogalmaztam. Mindenesetre így megmenekültem a kínos hallgatások elől a vonaton.
Pesten leszálltunk, és tovább battyogtunk a célunk felé, ami egy általános és egy gimnázium volt, egybe építve. Igen, mondták, hogy általános iskola lesz az alsó szinten, de mivel kb. a memóriám nem kevésbé szelektív, mint Echizennek (bár nekem mindenben), így eléggé meglepődtem. Nem gondoltam, hogy rossz helyen járnánk, de fura volt, hogy 4.-es gyerekek szaladgálnak a folyosón. Erre tanárúr megjegyezte, hogy nem is gondolnám, micsoda esszéket írnak ezek a 9-10 évesek.
Hát... ok.
Az esszé nem volt olyan vészes, bár egyik téma sem volt különösebben ínyemre. Hiába értettem egyet azzal hogy a hazugságnak - hatásai vannak, nem írhattam erről 4 oldalt. Ha csal helyeselsz, azt veszik le, hogy nincs önálló gondolatod. Ami nem túl előnyös egy filo OKTV-n. De sehol.
Megírtam, pipa. Kimentem, összepakoltam, pipa. Csak nem találtam sehol se a tanárurat, se az évfolyamtársamat.
Megcsörgettem őket, és mondták, hogy rögtön jönnek.
Na, most az a rögtön, az kb. 20 perc volt, ha nem több. -.-
De pár dolgot azért megtudtam.
Az 1.: az évfolyamtársam az egyik bárból lenyúlt egy söröskorsót.
Oké...
A 2.: A tanárúr engem hibáztatott, mert beverte a fejét egy acél lépcsőfokba (eeegen).
Először én sem értettem, de aztán azt mondta, azért, mert velem telefonált akkor, és így nem figyelt....
Hátöööööööö... jó. Értem.
Mindenesetre a lánnyal később elterveztük -miután kijöttek tavasszal az eredméyek, és az, hogy 3 ponttal lecsúsztam a döntőről-, hogy csinálunk neki egy acél lépcső-makettet. (Ez meg is valósult különben, bár azt hozzátenném, az egészet apu csinálta, és nem mi.)

Hát, így "röviden" ennyi.
Remélem, tetszett, találkozunk a legközelebbi bejegyzésben ;)

A válasz nagyon egyszerű.
Ez még azon a napon történt, mikor megbeszéltük, hogy könyvet fogunk írni. Azaz az 1. félévben.
Sherlock az ágyán ült, és evett valamit, én meg... szintén a saját ágyamon ültem, és valamit csináltam a laptopomon, amire már nem emlékszem, mi volt. (Talán szerkesztgettem, vagy valami beadandót csináltam... vagy valami tök mást. Fene tudja. :/ )
A lényeg az, hogy miután megbeszéltük a címet, és az alcímet legalább 5x (mert Sherlocknak nem volt jó a sorrend, ahogy írtam -.-), valahogy szóba került pár ismerősünk. A sztori annyi, hogy a lány az 1. órán kijelentette, hogy ő egyáltalán nem előítéletes. Nos, az a helyzet, hogy MINDENKI előítéletes. És ezt nem én mondom, hanem a sikeres pszichológia vizsgám. (Amúgy 4-es lett, de ha nekem nem hisztek, kérdezzétek Sherlockot. Neki 5-ös.)
De valljuk be, akkor még neki se állt egyikünk se átnézni, hogy mi lesz a vizsgán, ergo, fogalmunk se lehetett erről. Mégis valahogy sántított a dolog.
És ahogy erről beszéltünk, Sherlock azt mondta, hogy lehetetlen, hogy valakinek ne legyenek előítéletei. Amúgy is, a lány annyira vagy megjátsza magát, vagy nem veszi észre, hogy mi a helyzet.
Én erre nem mondtam semmit.
Az a helyzet, nem szívesen foglalok állást olyan dolgokban, hogy ki mennyire bunkó, ha tudom, hogy nem ismerem az egész sztorit. Márpedig hiába ismerjük a lányt, ez igazából semmi. Még csak fél éve találkoztunk először, és amikor ez a beszélgetés elhangzott köztünk, az jóval korábban volt.
Csak annyit mondtam, hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy ezt eldöntsem. Namost, ha ezt a mondatot meghallod tőlem, szigorúan ÉRTSD célzásnak.
És hát... igazából Sherlockon kívül eddig mindenki értette, hogy ez célzás. De ő nem :"D
Azt mondta:
"Oké, te nem tudod eldönteni, de én jó emberismerő vagyok. Csak rá kell néznem az emberre, és el tudom dönteni, hogy barátkozzak-e vele, vagy sem."
Éééééééééééééés ez volt a pont, amikor Sherlock Sherlock lett. Azóta már mindenhol így hívom. A többiek persze a normális nevén szólítják, de különösebben nem zavar. Meg Sherlockot sem, hogy így hívom. (Ne érts félre, egyáltalán nem sértegetni akarom vele ;) ).
Tehát ez lenne a rövid sztori arról, hogyan is kapta a nevét magabiztos szobatársam.
Találkozunk a legközelebbi bejegyzésben ;)