Tehát, íme az 1. rész a könyvből, amit ide posztolok.
Azt azért előre elmondom, hogy nem mindegyik lesz itt feltüntetve, és nem is sorrendben. (Kíváncsi vagyok, mennyire látszik, hogy aggódom a szerzői jogok miatt... -.- namindegy.)
Tehát az 1. ;) Remélem, tetszeni fog!!
Ó, még valami. Ne ijesszen meg titeket, hogy a szerző beceneve itt Senpai. (Mindkettőt használom. ;) Bár még egyiken se szólítottak, de majd tuti, ezekről a becenevekről is fogok írni ;) )

Pán Péter és a gólyabál

            Arról, hogy az egyetemen mikor lesz bál, mondhatni „évekkel” előtte tudtunk, de legalább októberben fülest kaptunk róla. November 28, este 7-től előre meg nem mondott időpontig. És valljuk be, én se számítottam arra, hogy ilyen lesz, ezt a szó jó és rossz értelmében is mondom.
            Tehát igen, az a helyzet, hogy nagyon vártam magát az eseményt, talán túlságosan is. Gondolok itt arra, hogy pl. 12.-ben már február környékén tervezgettem, hogy milyen ruhában akarok majd menni, meg ilyenek. És tudom, hogy ez most hogy hangzik, de akkor is, én nagyon komolyan gondoltam ezt az egészet. Aztán nyáron abban a hitben éltem, hogy nem vettek fel, így el is feledkeztem a bálról egy kicsit. Talán jobb is volt ez így, mert ha nem felejtem el, valószínűleg minden napom mély depresszióban töltöm. Aztán megkaptuk azt a bizonyos sms-t, én meg ahelyett, hogy örültem volna –bár örültem később-, először nem is akartam elhinni.
„Most komoly, hogy 294 ponttal felvettek?” –kérdeztem egyszerre saját magamat meg a telefont, de egyikünk se tudta a választ, szóval elraktam félre az egész dolgot, hogy „majd holnap utána járok”.
És fel is mentem a felvi.hu-ra, ahol kiderült, hogy a nyelvvizsga pontjaimat –mikor ÉN néztem-, nem számolták bele, ezért volt ilyen alacsony. Szóval, röviden, megnyugodtam.
            Aztán elkezdődött az év, én meg akkor egészen más dolgokkal voltam elfoglalva, és valljuk be, az 1. 1 hónapom nem is volt valami „hú, de klassz”. Nemcsak azért, mert a Neptun megkeserítette az életem, hanem, mert az akkori szobatársammal volt egy kis félreértésünk, amit akkor sem akartam volna kimagyarázni, ha tudom. Mert tudtam, hogy úgyse hinne nekem, és ilyenkor már miért törjem magam?
Teljesen felesleges.
Szóval hagytam az egészet. Ezután jött Sherlock, aki kezdeményezte, hogy költözzünk össze, mert már megunta, hogy a szobájukat mindig összehányja valaki. A többit pedig nagyjából tudjátok.
            Aztán eljött november 28.-a is. Én már hetekkel előtte felhoztam a ruhámat, ami lehet, egy kicsit tényleg nem illett hozzám. Amúgy is inkább fiús vagyok, mint lányos, és inkább bunkó, mint kedves.
„De legalább akkor kompenzáljuk a ruhával, hogy nem vagyok szép, és gyógypedagógia szakkal, hogy nem vagyok jó ember.”
…Hmmm… asszem… ez most kicsit depresszívebbre sikerült, mint ahogy szerettem volna.
Ami 28.-a, estét illeti, egyikünk se tudta, mikor indulunk, mindketten ugyanazért. Sherlock épp egy előadásán dolgozott, aminek akkor még a fele volt meg, én meg tudtam, hogy abban nem tudok neki segíteni –elsősorban azért, mert síkhülye vagyok németből-, de elég szerencsétlennek éreztem magam, ahogy felajánlottam, hogy segítek, de egyikünk se tudta, miben tudnék.
            De hát, ugye nem meglepő módon nem tudtam segíteni semmiben. Aztán nem sokkal később Sherlock azt mondta, legyek kész 10 perc alatt, szóval kicsit azért bepánikoltam, hogy: „Úrisssshtennnn!”, és próbáltam sietni. (Azt azért megjegyezném, szerintem nagyon nem sikerült az a 10 perc.) Kijöttem a mosdóból, mire Sherlock közli velem, hogy: „később megyünk”. Hát, ennél a pontnál nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, de szerintem az utóbbi mellett döntöttem. Aztán vártunk még vagy 2 órát, míg elindultunk.
    Átmentünk a –történetesen legmenőbb- koliba, ahol az egyik szaktársunk lakott, és Sherlock lerészegedése már itt elkezdődött. (Oké, nem látszott rajta.) Végül hármasban átmentünk a rendezvényházba (ha így hívják(?)), és megérkezésünk után kb. 2 perccel Sherlock már a 2.(? vagy 3.) fröccsnél tartott. „Hát, ok. Ő tudja.” –gondoltam.
De persze, itt nem lett vége a dolognak. Aznap nem csak azon akadtam ki, hogy a tanároknak kikészített bort megitta (nagyjából az összeset, amit megtalált), de azért olyan dolgok is történtek, amikre tényleg nem számítottam. Hadd fejtsem ki:
1. „Majd valamikor 10-11 körül érjünk vissza!” –Aha, szerintem akkor indultunk a bálra.
2. „Hál isten senki nem fog felkérni táncolni, mert látszik, hogy nem tudok, meg részeg gyökerekkel se akarok találkozni.” –Hát, a részeg rész tényleg úgy alakult, ahogy terveztem, de pár óra leforgása alatt hatszor kértek fel –asszem, még ENGEM a legtöbbször. Fura, nem?
3. „Sherlockkal EGYÜTT megyünk vissza a koliba.” –Nos, hát… ez se sikerült. Az a nagy helyzet, hogy a buli alatt megismerkedett a faipari mérnöknek készülő Pán Péterrel (basszus, olyan gonosz vagyok… pedig amúgy nem egy bunkó a srác.). Szóval –mivel valljuk be, nem vagyok az ilyesmihez szokva- nekem NAGYON fura volt, hogy „ezek ketten ismerik egymást kicsit több, mint egy órája, és már kb. gyereket akarnak csinálni…” (Jó, jó, tudom: csak túloztam… Remélem.) A lényeg, hogy Sherlock úgy döntött, Pán Péterrel marad, én pedig hazabattyogtam egy szaktársammal.
Kicsit fura volt nekem ez az egész. Nemcsak az, hogy „úúúúú, első gólyabál”, hanem úgy egyáltalán. Sherlock mindig az oroszlánok elé vetett, mikor valaki felkért, miközben biztosan tudta, hogy én ezt nem akarom. Aznap megesküdtem, hogy egyszer álmában megfojtom, de tudom, hogy még ha komolyan is gondolnám ezt, akkor se sikerülne, mert ugye, elméletileg együtt írjuk le az emlékeinket, ergo ő is olvassa, amit írok.
Szóval eléggé halálra ítélt gondolat az, ha ide akarom leírni, milyen színű és formájú párnával akarom megdobálni, de hát, ez van.
            De különben ezeket eltekintve jó volt a bál. Az egyetlen hímnemű szaktársunk (későbbiekben: Firstlord) az egész estét végigtáncolta egy behorpadt sörösdobozzal, és ugyan senki se kérte fel, de ő mindenkivel táncolt. (Szerintem különben nagyon élvezte, mivel fiúkat is felkért. Hmmm…) Különben azt halkan megjegyezném, hogy az estének azért volt nálam egy pánikrohamos pontja is. A helyzet a következő: ugye, be kellett adnunk a cuccainkat megőrzésre, és kaptunk egy kulcsot, amivel kiválthattuk őket. Én ezt odaadtam Sherlocknak, mert nem volt zsebem. Csakhogy Sherlock az este folyamán –mint később megtudtam- elment Pán Péterrel iszogatni a bárba –mert nem volt elég a tanároknak kitett ingyér bor…- és nekem azt mondták, már visszament. Először kerestem mindenhol, de ugye, nem is gondoltam a bárra, … és végül megkértem a szaktársunkat, hogy hívja fel. (Gondoltam, ha már a koliban van, biztos felveszi.) Aztán épp akkor sétáltak le a lépcsőn a fás Pánnal, én meg kb. nem is tudtam, hogy kéne reagálnom erre. Egyrészt elég erősen dolgozott bennem a gondolat, hogy „keresztre feszíteni!”, de másrészről meg meg akartam ölelni… (Bár ez utóbbi inkább arra irányult, hogy „végre tudok hol aludni!”……………………………………………………………………………………………………………………………………….. de most ez annyira nem fontos.)
Szóval szerencsére megoldódott a helyzet. Innentől kezdve kezdtem el fáradni. Mert valljuk be, nem túl nagy buli zárásig maradni. Az már nem olyan. És ezt még valaki olyan is tudja, mint én, aki kb. soha nem volt semmilyen bálon. Fáztam is, mert valamelyik gyökér idő közben kinyitotta az ablakot, meg ugye el is fáradtam, éhes voltam, egyszóval minden bajom volt. (… Pontosabban 3 szóval.) És most tudom, hogy kb. úgy panaszkodom, mint egy idős néni, de nem én választottam, hogy elolvasom két –nem éppen beszámítható- egyetemista könyvét.
(Meg amúgy is megígértük, hogy valósághoz hűek leszünk, amennyire lehet.)
De oké, befejeztem saját magam és Sherlock reklámozását.
            A lényeg, hogy végül befejeződött. Említettem, hogy Sherlock nélkül mentem „haza” aznap… reggel, és valljuk be, azért a sötét utcákon sétálva kissé be voltam kakilva. Igen, beismerem. De ilyenkor szerintem mindenki felkészül minden eshetőségre… nem?
Namindegy.
Megérkeztem az egyetemre. Oké.
De nem nyílt az ajtó.
Amitől megint csak kisebb pánikrohamot kaptam, hogy „hova menjek aludni?”, de azért szerencsére megoldódott ez is.
Felmentem, és kb. első dolgom a smink lemosása volt, mert már nagyon irritált, felvettem a pizsamámat, miközben megegyeztem magammal, hogy majd reggel fogok elmenni tusolni, és hogy a 8-kor kezdődő pszichóra biztos, hogy nem megyek be.
És ha ezzel Sherlock nem ért egyet –itt az utóbbira gondolok-, akkor maximum kizárom… vagy legalábbis egész éjjel nem hagyom aludni.
Viszont ugyanarra gondoltunk mindkét esetben: én beállítottam az ébresztőmet 9-re, ő 8.45-re. Arra persze egyikünk sem számított, hogy Sherlock ébresztőjét átalusszuk… emlékszem, aznap 9-kor, mikor megszólalt a sajátom, először azt sem tudtam, hol vagyok, de szó szerint.
„Honnan jön ez a hang?”
Szóval nem, egyáltalán NEM voltam fáradt…
Lenyomtam az ébresztőt, és bocsánatot kértem Sherlocktól, amiért már akkor –a nem kevésbé halott agyammal- is azt gondoltam, hogy „most minek kérek bocsánatot?”
Aztán valahogy végül összekapartuk magunkat, és mentünk áltpedre. Hát, így mellékesen megjegyzem, nem voltunk túl sokan, amin nem is csodálkoztam.
            Ha most ebből bármilyen tanulságot vársz tőlem, hát… szerintem nem fogsz találni. Maximum annyit tudok ajánlani, hogy ne hagyd, hogy a szobatársad annak lökjön oda, hogy „mennyé táncolni!”, akinek csak akar. Ha mégis, ne riadj vissza semmilyen kínzástól, ami jobb belátásra bírhatja. (Csak vicceltem, csak vic…)
Nemám, tényleg csak vicceltem.



/Senpai/