Én és a pókok- avagy bevonzod, amit utálsz - amelyben a szerencsétlen blogger bocsánatot kér, mert mostanában nem tud másról beszélni, csak a Dororo-ról
Ezúttal egy 8.as történetet fogok veletek megosztani, ami rólam és egy buzi keresztes pókról szól. Na eeeeegen. Előre is elnézést azoktól, akik szeretik a pókokat. Én sajnos azok közé tartozom, akiket a világból ki lehet üldözni miattuk.
Szóval tudni kell a 8.as rólam, hogy reggel 6kor indul a buszom, és kb fél óra az út (megjegyzem, 9.től már 1 óra ugyanezzel a busszal). De most itt a lényeg a 6 óra. Namost, ehhez elég korán kell kelni, olyan 5.20kor.
Mindig is utáltam korán kelni. Tényleg. Jobban utálom, mint a hagymát, vagy feleslegesen dolgozom. Különösen azért, mert ilyenkor kb azt se tudom, hol vagyok, és kell azért idő, hogy összeszedjem magam. Hát, mint a gólyabál másnapja kb. (Oké, ez úgy hangzik, mintha lerészegedtem volna, de a helyzet az, hogy ezt Sherlock megtette helyettem.)
De tény, ilyenkor annyira agyilag zokni szoktam lenni, hogy belegondolni rossz. Nade. Ez most nem is lényeg.
A lényeg, hogy az ágyam végébe szoktam tenni a ruháimat, amit reggel felveszek. Most is fogtam az egész kupacot, és hátrahajítottam a párnámra, majd nagyban gondolkodni kezdtem az emberiség mibenlétén (értsd: csak bambultam magam elé, és nem gondoltam semmire, csak az előbbi jobban hangzik), és akkor megláttam.
Ott mászott egy böszme nagy pók a párnámon, ami az előbb bújt ki a ruhakupacból.
Hát, amint megláttam, nem kellett kávé: azonnal felébredtem.
A következő dolog, amire emlékszem az, hogy a nővérem 3 m-rel arrébb lévő ágyán vagyok, és apunak kiabálok, hogy vigye ki a pókot, mert különben valamelyikünk meghal.
És az valószínűleg én leszek.
Nagyjából ennyi.
Persze, később apu bejött, és kivitte gyufás skatulyában azt a szerencsétlen állatot, de addig még álldogáltam egy darabig az ágyon pizsamában.
De az a helyzet, hogy amióta csak tudom, hogy vannak pókok, utálom őket. Vannak olyanok, akik nem, és ezért nagyon tudom tisztelni őket, de... én nem ilyen vagyok.
Sherlock ugyanilyen.
Más esetekben nagyon határozott, és nem sértődik meg semmin, amit én mondok neki. Ez utóbbi tulajdonsága annyira áldás, amennyire idegesítő néha.
De ez most mindegy is. A lényeg, hogy épp ő mesélte, hogy anyukája hogyan szedett le egy levesestál méretű pókot a plafonról. (Különben Sherlock anyukája nagyon... hogy is mondjam... határozott, és céltudatos, és... nincs félelemérzete.)
A sztori az, hogy meglátta a plafonon azt a b*szott nagy pókot, és fogta, oszt leporszívózta. Ennyi!
Na, EZ az, amit még Sherlock se csinálna meg.
Én meg pláne.
Emlékszem, 9.-ben nyár elején letudtam az egész közösségi munkát (mert akart a halál 12.-ben is ezzel foglalkozni), és aluljárót festettem még egy tanárral és pár diákkal. Igazából mintákat festettünk fel, meg ilyenek. És hát, a lámpáknál egy csomó pók- és szúnyogtetem volt, amiket én 5 m-es körben kikerültem az ecsettel. Mondjuk, ezért ki is röhögtek, de tudod, ki fogja őket lefesteni! Fujj ><
Mára ennyi lenne, srácok ;)
Ha túlélem a szigorlatot, meg a ZH-kat (eeegen, szünet után meghalok...), akkor majd persze írok -előtte is, nyugi, tudom, hogyan lehet elb*szni az időt, mikor tanulni kéne...-, de kb nyáron lesznek majd érddemlegesek.
Meg talán olyanok, amik nem Dororo-ról szólnak. (Khm.)
Ott mászott egy böszme nagy pók a párnámon, ami az előbb bújt ki a ruhakupacból.
Hát, amint megláttam, nem kellett kávé: azonnal felébredtem.
A következő dolog, amire emlékszem az, hogy a nővérem 3 m-rel arrébb lévő ágyán vagyok, és apunak kiabálok, hogy vigye ki a pókot, mert különben valamelyikünk meghal.
És az valószínűleg én leszek.
Nagyjából ennyi.
Persze, később apu bejött, és kivitte gyufás skatulyában azt a szerencsétlen állatot, de addig még álldogáltam egy darabig az ágyon pizsamában.
De az a helyzet, hogy amióta csak tudom, hogy vannak pókok, utálom őket. Vannak olyanok, akik nem, és ezért nagyon tudom tisztelni őket, de... én nem ilyen vagyok.
Sherlock ugyanilyen.
Más esetekben nagyon határozott, és nem sértődik meg semmin, amit én mondok neki. Ez utóbbi tulajdonsága annyira áldás, amennyire idegesítő néha.
De ez most mindegy is. A lényeg, hogy épp ő mesélte, hogy anyukája hogyan szedett le egy levesestál méretű pókot a plafonról. (Különben Sherlock anyukája nagyon... hogy is mondjam... határozott, és céltudatos, és... nincs félelemérzete.)
A sztori az, hogy meglátta a plafonon azt a b*szott nagy pókot, és fogta, oszt leporszívózta. Ennyi!
Na, EZ az, amit még Sherlock se csinálna meg.
Én meg pláne.
Emlékszem, 9.-ben nyár elején letudtam az egész közösségi munkát (mert akart a halál 12.-ben is ezzel foglalkozni), és aluljárót festettem még egy tanárral és pár diákkal. Igazából mintákat festettünk fel, meg ilyenek. És hát, a lámpáknál egy csomó pók- és szúnyogtetem volt, amiket én 5 m-es körben kikerültem az ecsettel. Mondjuk, ezért ki is röhögtek, de tudod, ki fogja őket lefesteni! Fujj ><
Mára ennyi lenne, srácok ;)
Ha túlélem a szigorlatot, meg a ZH-kat (eeegen, szünet után meghalok...), akkor majd persze írok -előtte is, nyugi, tudom, hogyan lehet elb*szni az időt, mikor tanulni kéne...-, de kb nyáron lesznek majd érddemlegesek.
Meg talán olyanok, amik nem Dororo-ról szólnak. (Khm.)
Találkozunk a legközelebbi bejegyzésben!
Sziasztok! ;)
Szólj hozzá!
